MÁS

Készült 2017. január 26. | írta Rambo

15

A Resident Evil 7-ről őszintén

Január 24-én megjelent a Resident Evil sorozat legújabb része, amely az előzetesek és a demók alapján leginkább a Halálos kitérőre vagy A texasi láncfűrészesre emlékeztet. Lássuk hát, mennyire helytállóak a feltételezések és hogy valóban képes-e a játék vonalkódot nyomtatni az alsóneműmre?

Mielőtt elkezdeném ezt a kritikát, úgy érzem fontos valamit leszögeznem: nem vagyok nagy Resident Evil rajongó. Játszottam az összes játékkal, amely a főszálat követi (Resi 1-6), illetve pár kiegészítő címmel (Umbrella Chronicles, Code Veronica), de sosem tudott annyira megragadni sem a világ, sem a sztori, sem pedig a játékmenet. Számomra a túlélő horror alfája és omegája a Silent Hill első pár része, azon belül is a második rész volt és valószínűleg az is marad. Meg lennék lepődve, ha a Biohazard hetedik része megingatna ebben a meggyőződésemben. Ez persze nem azt jelenti, hogy szánt szándékkal le akarnám húzni a játékot, egyszerűen csak azt, hogy nem hasad bele a szívem, ha esetleg az lesz a konklúzió, hogy nem kifejezetten jó. A felesleges rizsázás helyett tehát inkább vessük bele magunkat a kritikába. Mire olvassátok ezt, már nem élek akkorra a nagy oldalak már megkapták és végigjátszották a sajtópéldányaikat. Általában elég jó értékeléseket kapott a Resi 7, valahol 80 és 90% közöttieket, mondjuk nem mintha különösebben érdekelne, mit gondol egy játékról az IGN…

Alapjárat

Nagy vonalakban a sztori egy Ethan Winters nevű mintapolgár körül forog, akinek a felesége három éve eltűnt, majd a gmail fiókjának spam mappájában talál egy üzenetet, ami arra figyelmezteti, hogy semmiképp ne keresse a fehérnépet. Természetesen, ahogy az a horrorokban lenni szokott, Ethan erről tátrai magasságokból tojik és az asszony keresésére indul. Ha más nem, annyi előnye van a dolognak, hogy végre megtudjuk mi történt a Mézga családdal a rajzfilmsorozat vége után. A magyar család ugyanis kollektíve megtanult angolul, majd Louisianába költözött, ahol Géza és Paula sajnálatos módon olyan mélyre merült az alkoholizmusban, hogy ettől aztán halhatatlanok lettek Aladárral együtt, bár ez utóbbit kinézete alapján jó eséllyel a THC konzerválta. Eközben beszereztek maguk mellé egy apatikus, teleportáló bérnagyit, Krisztát meg elküldték valahová… talán a Harvardra közgázt tanulni. Blöki és Maffia rejtélyes módon eltűnt. Így tengeti unalmas hétköznapjait a család farmjukon, amíg be nem törünk hozzájuk.

Na és, hogy dübörög a motor?

Elég jól, ami azt illeti! A játékot az alábbi konfigon futtattam ultramagas grafikai beállításokkal:

• Proci: Intel Core i5 6500 3.2 GHz
• Videokártya: Nvidia GeForce GTX 960 OC 2GB
• Memória: 16 GB DDR4
• Oprendszer: Win 10 Pro

Számomra a grafika abszolút harmadrangú szempont. Körülbelül a 2010-es évek elején volt az a billenőpont, ami után már csak elvétve jelentek meg igazán rosszul kinéző játékok, innentől fogva pedig azon lovagolni, hogy mennyire szépen vagy nem szépen látszanak Mézga Géza ráncai igencsak redundáns. Azt azonban fontos leszögeznem, hogy a látvány összességében több mint kielégítő, mindezt ráadásul úgy, hogy a kb. másfél éves gépemet még csak meg sem izzasztotta. Összességében tehát az optimalizációra nem igazán lehet panasz. Az is hozzátartozik azonban az igazsághoz, hogy sok esetben a látvány eléggé polarizált: bizonyos részek, főként a környezet elemei, a falak, növények, elhagyott járművek, bútorok, satöbbi gyönyörűen néznek ki, tökéletesen beleillenek a játék “kamerás horror” atmoszférájába. Vannak azonban olyan tárgyak és felületek, amik kifejezetten “műnek” érződnek, ez leginkább az organikus és nedves elemeken (belsőségek, végtagok, moha), illetve a rozsdán érhető tetten leginkább. Ez utóbbi ugyanis több helyen olyan érzetet kelt, mintha egy hulla másnapos társaság paradicsompürét reggelizett volna, mielőtt beütött a krach.

A játék amúgy tökéletesen zökkenőmentesen futott, stabil 60 FPS-t lehetett tartani a fenti konfiggal FullHD felbontáson. A beállítások között egyébként mindent megtalálunk, amit egy modern PC játéktól elvárunk az élsimítástól kezdve a textúra minőségen át egészen a tükröződések és árnyékok élességéig, tehát ha valaki finomhangolni szeretné a látványt, az bőven talál opciókat.

A szivatót azért állítsd be rendesen…

A játék három nehézségi fokozaton játszható: Easy, Normal és Madhouse nehézségen, utóbbihoz végig kell vinni a sztorit egy alacsonyabb szinten vagy elő kellett rendelni a játékot. Jómagam normálon játszottam, de kipróbáltam könnyűn is és be kell valljam, úgy érzem egy nehézség mintha hiányozna a kettő közül. Történt ugyanis, hogy néhol a játék olyan szinten elverte a seggemet, hogy nem tudtam, hogy a „Retry” gomb után kotorásszak vagy zokogva fojtsam bele magam egy vödör csoki fagyiba.

Persze, félreértés ne essék, én alapvetően szeretem ha fáj, a fentivel inkább arra akartam célozni, hogy a modern nehézséghez szokott gémerek talán kicsit megakadnak a normál által képviselt szívatást látván. Mindezzel együtt úgy éreztem, hogy az Easy lehetőség túl könnyű. A játék egynegyedénél gyakorlatilag úsztam a gyógyító varázsfőzetekben, a lőszerben és az ingyen sörben. A normál mód ehhez képest helyenként átcsap egy nyersanyag-gazdálkodós játékba, ahol nem engedheted meg magadnak, hogy vaktában lövöldözz vagy sokat tangózz az ellenfelek előtt, mert az alacsonyabb nehézségen bőségesen rendelkezésre álló tárgyakból itt kevesebb van, mint az önbecsülésemből.

Mindezek ellenére a fősztorit sikerült valamivel kevesebb, mint 11 óra alatt kipréselnem magamból, ami egy mainstream címtől teljesen korrekt játékidőnek mondható. Ez azonban kicsit megtévesztő lehet, hiszen ennek az időnek a nagy részét azzal töltöttem, hogy fura kulcslyukakba kerestem fura kulcsokat vagy visszatértem óvodai éveimbe és geometriai rejtvényeket oldottam meg.

A kraftolás érdekes része a játéknak, bár nem igazán lihegték túl a dolgot. Lényegében arról van szó, hogy van ez a „Chem Fluid” nevű unikornisváladék, ami mindenre jó. Demonstráció következik:

• Végy egy marék lőport
• Végy egy marék sárga cuccot, amire rá van írva, hogy „Chem Fluid”
• *MEDZSIK*
• … és így lesz a Chocapic töltény

Összességében azonban nem lehet a rendszerre panasz, elvégre működni működik, magasabb nehézségen a túlélés egyik kulcsa, meg amúgy is ajándék ló, senki nem ettől várta a megváltást.

Na de milyen vezetni?

Ha valaki hiányolta már a játékfelhozatalból a régimódi, rejtvénymegoldós, lepukkant házakban bolyongós, atmoszférikus címeket, annak van egy jó hírem: ez pont ilyen. Annak ellenére, hogy az előzetesekből, sőt még a demókból is leginkább egy kaszabolós horrorra emlékeztetett, amire két gagyi csavarral meg egy kis blu-tackkel ráragasztották a Resident Evil feliratot, ebből a szempontból végül kellemesen csalódtam. Ezt mondom természetesen úgy, hogy nem vagyok elvakult rajongója a sorozatnak. Lehet, hogy nem mindenki érez ugyanígy.

Ott van ugyanis minden, ami számomra a klasszikus RE játékokat jellemezte: fura kulcsokkal nyitható fura ajtók, nyomkeresés, feladványmegoldás, titkos csapóajtók és tárgyak, rusztikus képi világ. A különbség így utólag annyi, hogy áttették az egészet belső nézetbe.

A sztori összességében rendben van, bár néha – főleg a vége felé – kicsit visszacsavarja a gerincét és fejjel beleáll a saját seggébe. Azonban arra kellett rájönnöm, hogy nem is olyan rossz valakinek a seggében lenni, ha puha és meleg van és van valami fényes cucc, amivel szórakozhatsz. Valószínűleg nem lesz érettségi tétel irodalomból tíz év múlva, de nem esik arccal a padlóra. Valahol a játék vége felé van egy „hatalmas” fordulat, amit ha nem látsz előre, akkor csekkoltasd le a szemed.

A játék nagy részében a Mézga-család elől bujkálsz, miközben emelt díjas számon szextelefonozol Krisztával, a fekete báránnyal. A családtagok totál megállíthatatlanok, illetve ha eleget lövöd őket, egy idő után eldőlnek, de ez is csak pár perc nyugit jelent, tehát nem igazán éri meg a befektetett energiát. Jó hír azonban, hogy nem túl okosak és/vagy nem látnak túl jól (valószínű ők sem látták jönni a sztori végi fordulatot…), mert egy-két sarokra lehagyva őket gyorsan meggondolják magukat és visszatérnek alvajáró üzemmódba. Természetesen előbb-utóbb szemtől szemben is konfrontálódnunk kell velük, ám ezek az összetűzések taktikai szempontból egy százas szög komplexitásával rendelkeznek és a kivitelezéssel sem lehet túl sok probléma.

Azt hiszem, nem kerülgethetem sokáig a forró kását és nem is szeretném mindenféle virágnyelven körülírni, amit érzek, szóval kimondom, ahogy van: A Resi 7 egyszerűen nem ijesztő. Teljes mértékben elképzelhető, hogy nekem abnormálisan magas az ingerküszöböm a hasonló stimulánsokkal szemben, de valószínűleg egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ijedtem meg és jó eséllyel a tarkómmal is meg tudom számolni, hányszor rettegtem igazán. A fő problémám az, hogy az ellenfelek nem igazán hozzák rám a frászt. Az egyik típus a standard ember, aki ha meglát, megpróbál agyonverni, a másik pedig egy rakás depressziós play-doh gyurma hullarészegen. Első típussal amúgy is találkozom faluszélen a presszóban, utóbbi pedig inkább absztrakt, mint ijesztő.

Az sem segít sokat, hogy az „ijesztéseket” a Nemzetközi Űrállomásról is lehet látni, hogy jönnek. Vázolom a szituációt:

*Kopogás a hátam mögötti csukott ajtótól*

*Kinyitom az ajtót, lefelé a sötétségbe vezet egy lépcső*

*Elindulok, mire lelassul a karakterem*

*Megjelenik a kiscsaj a körből*

*Belső én: Jumpscare… 3… 2… 1…*

*Én: Hűdebetojtam #félelem #youtuberamegy #iratkozzfel*

És még ezer és egy ilyennel operál a játék. Mindennek tetejébe az első tíz percben felvonultatja a horror-sztereotípiák teljes tárházát: van itt minden fakóbőrű, feketehajú, négykézláb mászó nőtől feka zsarun át (na vajon mi fog történni vele?) lassan mozgó, megállíthatatlan gyilkosig. Azt azonban nem lehet elvenni a Resident Eviltől, hogy valószínűleg ez az egyetlen olyan széria, amiben két csóka láncfűrészekkel párbajozik és ezen nem röhögöm magam halálra.

„A forgalmi engedélyt rendben találtam”

Az előző pár bekezdésből úgy tűnhetett, hogy nem szerettem a játékot, ami abszolút nem igaz. A Resident Evil 7 egy tisztességes, élvezhető iparosmunka, ami végre visszakanyarítja a sorozatot az akciólövöldétől a horror irányába. A kifogásom az, hogy pont azt nem kaptam meg tőle, amit vártam és amit mind a Capcom, mind az internet híresztelt, hogy ez bizony telivereti úgy a gatyád, hogy kétszer kell mosni. Nem így történt. Tetszett? Igen. Lehetett volna jobb? Abszolút! Örülnék neki, ha a nagy stúdiók végre megtalálnák a régi horror-kézikönyveket a fiók alján és megnéznék benne, hogyan kell a félelmet adagolni. Addig is várunk az Outlast 2-re.

Végső értékelés:

7/10
Határozottan jobb, mint az átlag.

Tetszik(7)Nem tetszik(2)

Kapcsolódó bejegyzések

Megyünk Washingtonba’ →

PUBG – Az új FPS őrület →

GWENT Cinematic Trailer →

Destiny 2 a Battle.neten →